Két ember, két kontinens, nyolc hónap, hat repülő, két autó
és több mint 20.000 kilométer.
Így indult 2015 szeptemberében. De mint az életben sokszor,
máshogy alakult kalandunk. Az utazás, az élmények és csodák, amiket láttunk és
átéltünk marasztaltak minket. 1 év alatt két hónapot töltöttünk Amerika 18
államában, 9 hónapig élveztük Új-Zéland csodáit majd 1 hónapig araszoltunk
hazafelé Ausztrália, Bali és Thaiföldön keresztül.
Megtanultunk együtt dönteni, együtt elveszni és együtt utat
keresni. Találkoztunk emberekkel, akiket ugyanolyan élményként raktároztunk el,
mint minden egyes vízesést, kilátást és fókát. Nem hinném, hogy valaha is
halványulni fog Utah végtelen tájának a lenyűgöző látványa, Új-Zéland
élővilágának csodája vagy akár Melbourne és Sydney fantasztikus atmoszférája.
Amit a leginkább megtanultunk, hogy nincs olyan hely és kultúra a földön, amit
nem érdemes átélni. Mindenhova visszamennénk, ahol jártunk és az úti célok
listája mérhetetlenül nőtt. Már tudjuk, hogy ketten bármikor bárhova
elmerészkednénk. Sokszor tanakodtunk,
vajon olyan nagyszülők leszünk-e, akik még 70 évesen is csak egy nagy élményről
tudnak mesélni, de lenne is mit mesélni még évekig.
Már több mint 3 hónapja itthon vagyunk. Vannak napok, mikor
minden porcikám vágyik vissza az útra, leginkább Új-Zélandra, de ugyanilyen
boldogsággal tölt el, hogy visszakaptam a mindennapi életembe az embereket,
akiket nem lehet pótolni. Okkal jöttünk haza, még ha sokan nem is értik, hogy
miért, és kitartunk emellett, de sokminden változott. Már tudom, hogy nem csak
itthon lehetek boldog. Tudom, hogy sok olyan csodás hely van még a földön, ahol
élhetünk, ha úgy hozza az élet. Majd elválik.
Két ember, 4 kontinens, 12 hónap, 10 repülő, 5 autó és több
mint 40.000 km autóban. Számtalan hegy, vízesés, 5 fókakolónia, két sikeres és
sok sikertelen bálnanézés, 6 hivatalos scenic drive és sokkal több nem
hivatalos scenic drive. Több, mint 60 borászat látogatás, nem megszámlálható
palack bor, két munka, összesen 57 kilónyi
csomag és 2 bőrönd. Hát így.
Elérkeztünk az utolsó állomáshoz. Mikor Bangkokban
leszálltunk, már csak 4 napnyira voltunk attól, hogy hazaérjünk Budapestre és
ez igencsak meghatározta az itt töltött három napunkat. Az utazásszervezés adta
a desztináció választást, ugyanis a térségből egyedül innen repül Norwegian Budapestre,
és mi ezt a járatot választottuk, így esett, hogy Bangkokban töltöttünk pár
napot. Pont egy hónapja voltunk úton, így már lendületben igencsak a végét
jártuk, és Bangkok amúgy sem egyszerű város.
Szóval először is a szállás: igen olcsón találtunk egy
nagyon szépnek kinéző toronyházban egy lakást, ami csak a miénk, és a tetőn
lévő medence is nagyon csábító volt. Gondoltuk legrosszabb esetben majd itt
hesszelünk. Nos, nem mértük fel, hogy milyen nagy is a város. Mint kiderült,
elég messze volt a belvárostól, vagy bármilyen élettől. De már az is gyanús
volt, hogy a reptérről is több mint egy óra volt kocsival bejönni, miközben
többször is lejátszottam a fejemben, ha itt eltűnünk, senki nem tud róla… Nem
tudom, hogy miért pont itt illetődtem meg a nagyváros káoszától, de
mindenesetre nagyon örültem, mikor végre megérkeztünk a szálláshoz. Ekkor már
délután 5 volt, így nem is nagyon akartunk mocorogni csak valami ételhez jutni.
Szerencsénkre az utcánk elején egy kis piaci forgatag alakult ki a járdán
felsorakozó ételárusokból. Nem sok helyet hagytak a gyalogos forgalomnak, de láthatóan
a munkából hazafele sietők is innen töltötték fel a vacsora asztalt, így mi is
így tettünk. Még kicsit bátortalanok voltunk, nem akartunk nagyon kétes
dolgokba beleválasztani, elvégre még előttünk ált pár nap, de azért sok
érdekesség került a szatyorba, apró sült halak, vettünk elképesztően finom
dinnyét és sok más finomságot. És persze sört. Ázsiában mi mást J. Ezzel az utcai
piaccal és a szuper lakással abszolút piros ponttal indult Bangkok, azonban ez
a lelkesedés kicsit enyhült (legalábbis a részemről mindenképpen) a következő
napokban.
Másnap felvérteztük magunkat a túrára és bevetettük magunkat
a városba. Érdekes módon a magas vasút ugyanolyan fizetési rendszerben működik,
mint Washington metrója, adott távokra vannak kialakítva a díjszabások, és nem
is különösebben olcsó (a helyi árakhoz mérten). Elmetróztunk a Chao Phraya
folyóig, ami a belvároson fut keresztül, így nagyon sok látnivaló van a mentén.
Az első délutánra nem választottunk magunknak nagyobb kihívást, mint a Palota negyedet
felfedezni és csak kicsit sétálgatni benne. Minden fórum azt tanácsolja, hogy a
folyón és csatornákon közlekedő csónakokat használjuk tömegközlekedés gyanánt,
de jól vigyázzunk, mert van a turista (kék) és a menetrend szerinti vonal, és
nem mindegy melyikre szállunk. Jól utána néztem, az olvasottak alapján
viszonylag egyértelmű is volt, gondoltam egy év utazás után már nem hagyjuk
magunkat tőrbe csalni, könnyen megtaláljuk majd a nyilvános hajókat. Hát nem
sikerült… Gyakorlatilag kedvességet nélkülözően irányítottak minket a turista
hajóhoz, holott sokszor elmondtam, hogy mi NEM a kéket keressük, hanem a
másikat… „arra, arra, menjenek csak arra, ott lesz.” vagy „olyan nincs, csak ez
a kék.” Szóval nem igazán voltak a helyiek segítőkészek, hogy elkerüljük a csapdát,
mintha csak egy ki nem mondott egyezség lenne a város minden lakója közt. Ezt
utána máshol is éreztük, mintha mindenki tudná, hogy hol vannak a „kerülőutak”
és hogy hol mit kell mondani. Na mindegy, szóval nem sikerült a megfelelő hajót
megtalálni, de gyorsan elengedtük a csatát, és beletörődtünk, hogy nincs elég
erőnk Bangkok turizmus sodra ellen küzdeni.
A folyó igazán jól leírja a város kontrasztját és sokszínűségét.
A láthatóan nagy hozamú sodrás viszi magával a random faágakat, szemetet és a
rengeteg kis csónakot. A távolban hatalmas felhőkarcolókat és szállodákat
látunk, előttük a meder közvetlen partvonalán pedig roskadozó lakóházakat.
Inkább összetákolt, négyfalú kockák ezek, ahol láthatóan a mindennapi élet
zajlik. Ahogy csordogál a folyó, úgy közeledünk a Palota negyed felé és
jelennek meg a magas épület csúcsok, harang alakú tornyok, arannyal és sok más
kővel, színes csempével díszítve. Tényleg lenyűgözően néz ki az összes templom,
palota, bármilyen funkciójú épület, ami tradicionális thai építészeti stílusban
épült. Nem könnyű a sok épületet megkülönböztetni egymástól, melyik is a Grand
Palace vagy a Wat Pho, és ha be akartunk volna jutni ezekbe még nehezebb lett
volna. Mivel nem volt szándékunk sorban állni és sok pénzt kiadni belépőre és
lábunkat eltakaró kendőkre, így megelégedtünk a sétával belátható palota
tetőkkel.
Hogy az energiánk is meglegyen hozzá a hajóról leszállva
benyomtunk két Hotto Bun bucit egy utcai bódénál, ami egy kicsit modernebb
változata volt a helyi street food-nak (amit itt nem kell misztifikálva
értelmezni, minden étel, amit az utcai fronton árulnak, a friss haltól a
kagylón át bármilyen tésztáig vagy rizses ételig). Hotto Bun-nal és gyümölcs teával
feltöltve indultunk neki, hogy besétáljuk a Palota negyedet hőségben. Nem
terveztünk útvonalat csak sodródtunk. Így tértünk be egy kis piacra, ahol
mindenféle apró tárgyat lehetett venni, érmeket, apró és nagyobb Buddhákat
leginkább. Olyannyira öntörvényűek a piacok vagy akár az utcai sikátorok
felépítése, hogy igencsak nehéz belőlük kikeveredni vagy megtalálni a megfelelő
utat. Azt mondanám, hogy a város legaktívabb élettere a járda. Enni, főzni,
aludni, üldögélni, üzletet bonyolítani, bármire alkalmas, amit csak el tud az
ember képzelni. Ha ezt a forgatagot és folytonos impulzust elfogadjuk, akkor
csodálva sodródunk az árral, de néha egészen meg lehet illetődni a véget nem
érő ember mennyiségtől. A folyó menti kis utcácskákból kikeveredve a palota
negyed nagyobb terébe érkeztünk, ahol a sétálás nem kis kihívást jelentett a
tűző napon és lohasztó hőségben. Próbáltunk árnyékokat keresni, de nem volt
könnyű…
A másik híres, leginkább turisták számára fenntartott
utazási mód a tuktuk. Mindenhol látni az út mentén tuktuk-okat várakozni, vagy
az úton száguldozni. Egy ponton, mikor kicsit tanácstalanul tanakodtunk, hogy
merre menjünk, egy kedves úriember egészen tűrhető angolsággal hozzánk lépett,
hogy segíthet-e valamiben. Nagyon könnyű bedőlni a kedvességének, pedig ha az
ember nem vigyáz pár perc múlva már egy tuktukban találhatja magát, az
ígérettel, hogy elvisznek olyan helyekre, ahol nincs belépő. Az első
kísértésnek ellen álltunk még, nem adtuk fel, hogy mi márpedig besétáljuk a
terepet, de egy újabb félóra napon sétálás után a követező ajánlatra már nem
tudtunk nemet mondani. Amúgy nagyon jutányos áron kb másfél óráig furikázott
minket a csávó, és valóban elvitt olyan helyekre, amikre nem vettük volna a
fáradtságot magunktól. Láttuk az egyetlen álló Buddhát, ami kimagaslik minden
körülötte lévő épület közül és volt szerencsénk a Lucky Buddhához is. Itt egy
úriember elmondta, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy itt vagyunk és a
következő megbeszélt úti célunk is milyen fantasztikus lesz, tényleg mintha egy
forró dróton tudatnák a városlakókkal, hogy ki mit akar eladni a turistáknak.
Mi tiszteltük annyira a buddhizmust, hogy nem csináltunk úgy mint ők, csakhogy
megérintsen minket a Lucky Buddha szele, ez a magatartás eddig elég szerencsét
hozott életünk során. Így robogtunk tovább egy másik palotába, majd jött a
tuktuk utazás legérdekesebb állomása. Megálltunk egy Factoryként aposztrofált
helyen, ahol állítólag szuper ruhaneműket lehet venni, és a leghíresebb ruhaáru
piaca a városnak. Gondoltuk, na jó, nem halunk bele, annyira erőltették, hogy
ez is benne legyen a programban… Nos ez egy ruhaüzlet volt, nem több. Öltönyt,
inget, nyakkendőt és kendőket lehetett venni és varratni. Nem igazán értettük,
hogy mit csinálunk ott, de nem voltunk ezzel egyedül. Folyamatosan tértek be,
hozzánk hasonló párok, kis csoportok, a tuktukból kiszállva, és az ő arcukra is
ugyanez az értetlenség ült ki. Miután elég gyorsan kijöttünk az üzletből,
mondta a sofőrünk, hogy szeretne minket egy másik helyre is elvinni… Természetesen
tiltakoztunk, de elmagyarázta a deal-t, amit azért már mi sejtettünk. Ha
eltöltünk bent 10 percet, vagy veszünk valamit, akkor kap az üzlettől kedvezményt,
vagy benzin kupont vagy hasonlót. Jó szolgálatot tett az ürge, így gondoltuk
adunk neki 10 percet az életünkből. Vicces módon abszolút bejött a taktikájuk,
ugyanis a bent töltött 10 perc alatt meggyőztük magunkat, hogy ha már itt vagyunk,
akkor vegyünk az anyukáknak és nekem egy-egy kashmir sálat… Szóval ismét, nem
sikerült kikerülni a csapdát, de nem bántuk.
Miután visszatértünk a kiinduló pontra, több tuktukost is
próbáltuk rávenni, hogy vigyen át minket a kínai negyedbe, de senki nem volt rá
vevő… lehet, hogy mindenkinek megvan a maga városrésze? No nem baj, akkor irány
a hajó „állomás”. Jó sokat sétáltunk, amíg betévedtünk egy sikátorba, ami már
egyértelműen a kínai negyed része volt. Igazából nem sokban különbözött a többi
negyedtől, csak a feliratok mennyisége és kínai nyelvük mutatta, hogy hol
vagyunk. Nehéz megkülönböztetni egy utcát, amit akár autók is használhatnak hátsó
kijáratok sikátoraitól. Zsákokban árult fűszerek, szárított termések és még nagyobb
mennyiségben árult szárított halak és rákok szinte mindenhol megtalálhatóak, de
a legjobb, hogy hasonló tematikájú boltok sorakoznak egymás mellett. Vasedényes
utcarész, koporsó árusok sora, majd hangszer boltok sorakoznak. Ekkor már úgy
éreztük teljesítettük a magunkét arra a napra, így elindultunk haza. Csak, hogy
teljes legyen az élmény hazafelé elkapott minket egy monszunszerű zuhatag,
próbáltuk mi kivárni a végét, de egy idő után inkább az esőben futást
választottuk. Leginkább a hátizsákot és benne minden elektrotechnikai
eszközünket védtük, így mire hazaértünk a bugyimból is csavartam a vizet. Költői
túlzás nélkül. Ez már tényleg végső jel volt, hogy eltegyük magunkat másnapra.
Bárcsak arról számolhatnék be, hogy másnap mennyi mindent
csináltunk, de nem így volt… Egész Bangkok alatt azt éreztük, hogy nem
szeretnénk magunk ellen kihívni a sorsot, és inkább biztonsági játékot
játszottunk. Megúsztunk egy év utazást nagyobb problémák és balesetek nélkül,
nem akartuk megszakítani ezt a jó szerencsét, így elengedtük a városnézést és
az élményhabzsolást, és lelkiismeret-furdalás nélkül tettük azt, amihez kedvünk
volt: otthon filmet néztünk, ágyban heverésztünk és medencéztünk.
Miután napközben jól kipihentük magunkat, és - ezennel utoljára
- be is pakoltam a bőröndöt elindulhattunk utazásunk utolsó estéjére. Amit
semmiképpen nem akartunk kihagyni: egy Bangkoki Syk Bar. Talán az elmúlt egy év
legdrágább koktéljai voltak, de egy egészen más képét láttuk a városnak
fentről, a járdák és az emberektől távol. Egy kozmopolita város, ahol sosem áll
meg az élet, és az irodaházakból kiözönlő jólöltözött népek minden estéjüket
ebben a látványban töltik. Természetesen ez csak látszat, hiszen az irodaházból
kisietve nem lehet nem belebotlani a mindennapi élet nyomorába, de egy fél óra
erejéig átadtuk magunkat a vonzóbb városképnek. Ezek után a Soul Food nevű
étterembe siettünk, amit a szingapúri Burnt Ends étterem séfje ajánlott. A
modernebb felfogásban, de autentikusan főzött thai fogások, amiket egyszerre
rendeltünk és folyamatosan lepték el az asztalunkat egyre csak fokozták
egymást. A mellett, hogy mindennek intenzív, izgalmas és nagyon jó íze volt,
meglepő kombinációkkal is találkoztunk.
Bár gurulásig ettük magunkat, de nem hagyhattuk ki a záró
akkordot: a Soi Cowboy utcát. Ez a város egyik „piros lámpás” utcája, híres a
hatalmas neonfényes portálokról, na meg a fehérneműben ácsorgó lányokról. A
pici utcácskában tényleg nincs semmi más, mint sztriptíz bárok, ahova az
utcáról bikinis lányok hívnak be, bent pedig már annál is kevesebb ruhában
billegnek. Lehet, hogy még korán volt mikor ott voltunk vagy csak nem jött át a
dolog, de elég kiábrándítóak voltak a leélt és kiégett tekintetek. Érdekes
élmény volt, a legtöbben csak turistaként nézegettek, mint mi, de furcsa elképzelni,
hogy sokan valóban kihasználják az utca potenciálját.
Hát így zárult Bangkok. Másnap hajnalban mentünk a reptérre,
elindultunk a z utazás leghosszabb repülésére, hogy 24 óra múlva megérkezzünk a
budapesti reptérre.
Szingapúr eredetileg nem volt a terv része. De mikor
nézegettük a repülőjegyeket Baliról Bagkokba, Gergő talált egy járatot, ami Szingapúron
keresztül repült, és választhattunk a 2 vagy 22 órás átszállás között. Szóval
kénytelenek voltunk eltölteni egy napot az 5 milliós törpeállamban. :-)
Délután 2-re értünk be a városba a repülőtérről, és másnap
délben indult tovább a gépünk, szóval tényleg nem volt sok időnk, de azért kaptunk
egy kis ízelítőt a városból. Már a reptérről bevezető út mutatta a város
hangulatát, szerintem sosem láttunk még ilyen szépen rendezett és
tisztán tartott külvárosi részeket. Tudni kell Szingapúrról, hogy olyannyira
veszik komolyan a tisztaságot, hogy be sem hozhatsz rágógumit az országba,
nehogy véletlenül eldobd az utcán. A nemrég megrendezett Forma1-en a Ferrari
csapatfőnöke 8 órát töltött a fogdában, mert eldobott egy csikket. Szóval rend
és tisztaság van. Sikerült egy olyan AirBnb-t találni, ami a Marina Bay-re néző
toronyház 53. emeletén van. Maga a szoba elég ótvar volt, de a toronyház 40 valahányadik
emelete közösségi tér volt, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a város ezen
részére.
Igazából nem törtük magunkat, hogy minél többet lássunk, a
kezdő kilátás a szobából önmagában is elég lett volna. Az egyetlen látnivaló,
amit semmiképp nem akartunk kihagyni az a Gardens by the Bay. Ez a hatalmas
alapterületű park Szingapúr egyik leghíresebb nevezetessége. 2007-ben kezdték
el építeni, több különböző etapban. A kert lényege, hogy önmagát fenntartó
ökoszisztémát hoztak létre, aminek részesei a tavak, az épített fák és az
üvegházak is. Sok óra bejárni az egész parkot, mi nem is tudtuk, de a
leglenyűgözőbb részeket bebarangoltuk. A két üvegház már messziről is nagyon
impozánsan néz ki, nemhogy belülről… A Flower Dome épületben különböző országok
és klímák természetes növényzete található meg, illetve különböző virág
kompozíciók. A központi mű, amit időszakosan cserélnek, most pont átépítés
alatt volt, de nem tudván, hogy mit hagytunk ki, egy picit sem volt
hiányérzetünk, a nélkül is lenyűgöző volt a látvány. Egyikünk sem egy botanikus
kertbe járó típus, de csodálatos az egész üvegház. Az orchidea rengeteg, a
fából, gyökerekből faragott és egyéb szobrok, különböző virágok tényleg
lenyűgözőek. És a nagyobb csoda csak akkor jön, mikor átsétálunk a Cloud Forest
nevű másik üvegházba. Egy hatalmas
mesterséges esőerdő és virághegy építmény mutatja be a trópusi világ magasabb
fekvésű, akár 2000 m-en is lévő növényvilágát. Ha a 35 méter magas „hegy” nem
lenne elég monumentális, akkor a világ legmagasabb fedett vízesése zúdul alá a
hegytetőről. Egy szerpentin segítségével körbejárhatja az ember, megcsodálva a különböző
tematikájú növényfalakat. A tériszonyosokat zavarba hozó sétaút nagyon fantasztikus.
A két üvegházat végigjárva kicsit meg kell pihenni, újra
hozzá kell szokni a szingapúri kemény párás 30-35 fokos klímához a 23-25 fokos
üvegházak után, és helyet kell csinálni a következő híres résznek: a Supertree
Grove-nak. Ez egy mesterséges, 25-50 méter magas fákat idéző építményekből álló
kis liget. Nehéz megfogalmazni a látványt, ezt tényleg fényképpel kell
illusztrálni. Ezeket a fém tölcséreket az évek alatt be fogják szőni a
növények, így nyerik el fa formájukat, de ami még különlegesebb, hogy
gyakorlatilag generátorai a park természetes ökoszisztémájának. Már a lábuknál
sétálva is hihetetlen, már-már szürreális a látvány, de a 22 méter magasan futó
sétány nyújtja Szingapúr nyertes panorámáját. Innen belátni a Supertree erdőt,
az üvegházakat, a kikötőt, a Marina Bay Sands-et, nem is kell ennél többet
látni a városból. Feltett szándékunk volt az éjszakai fény show-t is megnézni a
fáknál (hiszen miért is ne fokoznának mégegyet a látványon), de ideje volt
kicsit hazamenekülni a hőségtől, és keresni valami könnyű ebédet.
Nagyon szerettük volna megkóstolni Szingapúr új Michelin-csillagos
street food helyeit, de az egyik zárva volt, a másik elég messze volt, így a
szomszédos food court-ba vetettük be magunkat. Hát nem volt könnyű választani a
több tucat, jobbnál jobbnak kinéző kifőzdéből. Gyakorlatilag, mintha egy nagy
piactéren sétálnánk, de kizárólag étkezdéket lehet találni, tele emberekkel, de
mégis tisztán és kulturáltan tartva. Szingapúr ismét megmutatta, hogy mindenhol
lehet rend és tisztaság, csak fegyelem kérdése.
Szürkületre nemigen maradt erőnk visszamenni a Gardens-be,
viszont befészkeltük magunkat az épületünk panoráma emeletére, hogy minden
fényviszonyban megörökítsük a látványt. A kikötő, a Sands, a Gardens, mind
tökéletesen látszódtak, ezer meg ezer fényben. New York arany-sárga fényeihez
képest, itt a színskála teljes hossza jelen volt, különböző fényjátékokkal. Ha
éppen nem a Gardens villódzott a háttérben, akkor a Sands előtti sétány
világított különböző színekben. Nehéz volt betelni az élménnyel, de ideje volt a
város híres gasztro életébe is bevetni magunkat.
Kinéztünk egy éttermet és egy koktélbárt. A vacsora a Burnt
Ends nevű BBQ bárban várt minket, ahol igen komolyan veszik a húsok, és minden
egyéb alapanyag füstölését. A San Pellegrino Világ Top100 tagja az étterem, így
nagy rizikót nem vállaltunk, boldogan vártuk ki, amíg kaptunk a teraszon két
szabad bárszéket. Ettünk füstölt fürjtojást, elképesztően tartalmas és krémes
grillezett póréhagymát, még annál is jobb hamburgert és végül egészen mennyei
állagú onglettet. Kipróbáltunk minél több fogást, a desszert után muszáj volt
bevállalni egy grillezett raklett sajtot, de a narancsos grillezett marshmallow
felrakta az i-re a pontot. Nagy szerencsénkre az olasz sommelier fiú hamar
felismerte, hogy mennyire nyitottak vagyunk az ausztrál természetes borok
iránt, és megkóstoltatta velünk kedvenc tételeit az itallapról. Ott árultuk el
magunkat, amikor kiült az elképesztő mennyei élvezet az arcunkra az első korty
pezsgő után, amire 9 nap Bali sörözés után nincsenek szavak mennyire ki voltunk
éhezve. Szóval elmesélte, hogy az ausztrál kistermelői tételek előtt
próbálkoztak ők klasszikus, nagy európai tételekkel, de a helyi tehetős réteg
számára ezek már nem nyújtottak izgalmat. És márpedig itt a gazdagok nemcsak,
hogy szívesen költenek bármire, de leginkább újdonságot vagy különlegességet
szeretnek kóstolni, függetlenül attól, hogy mennyibe kerül. Azt mondta, hogy a
világon kevés helyen találkozott ilyen intelligensen költő tehetős réteggel, és
így több próbálkozás után a természetes borok nyújtanak jelenleg a legnagyobb
újdonságot. Mi csak élvezkedtünk, hiszen Sydneyben az itallapok legalább 2/3-a
nemzetközi választék volt, így úgy éreztük, hogy van még mit bepótolni e téren.
Nagyon élveztük az estét, alig tudtuk összeszedni magunkat, hogy hazasétáljunk.
Szingapúrtól az Employees Only koktélbárban vettük búcsút. Az
Ausztráliában már megtapasztalt ’speakeasy bar’ fogalmai szerint ezt sem volt a
legkönnyebb megtalálni, egyedül az előtte álló embermennyiség segített, de a
név kiírását itt sem vitték túlzásba. A bárnál gyorsan megittunk két koktélt,
csak lestük az öltönyös, magassarkús, kicsípett tömeget, ahol meglepően az
emberek nagy százaléka európai volt. Ez egész Szingapúrra jellemző, gyakorlatilag
bárhol lehetne a világban, maximum csak a gazdagságból lehet megmondani, hogy
Ázsiában van az ember. Amíg hazasétáltunk érzékeltük, hogy még jó pár napot el
lehetne itt tölteni, bejárni a város más részeit is, de így is maradandó élmény
volt Szingapúr, bármikor megállnék itt újra egy napra!
Balival kapcsolatban eleinte egyetlen tervünk volt: pihenni.
Tengerpartozni, napozni, és ha szembe jön, akkor 1-2 dolgot megnézni. De azért
mégiscsak készüljünk fel az útra, olvassunk pár cikket, kérjük ki ismerősök
tanácsát, nézzük meg a térképet, mi merre van... A déli rész a nyüzsibb,
gyönyörű fehér homokos szörf paradicsom, a sziget belseje felé Ubud körül
rizsföldek vannak és érdekes faluk, csak meg kéne azt is nézni... Hol lehet
búvárkodni? A Menjangan Sziget tengeri rezervátuma a legjobb hely rá, ez az
észak-nyugati partszakaszon van, nem baj ez még belefér... Csak át kéne menni
egy kisebb, klasszikusan trópusi szigetre, Gili Air tűnik a
legszimpatikusabbnak, de a hajó Bali dél-keleti részéről megy. Így történt,
hogy tengerpartozás helyett 9 nap alatt körbe autókáztuk a szigetet, bejártuk
kétszer észak-dél tengelyen és áthajókáztunk egy kis szigetre két napra. De
nézzük elölről.
Az első nagy döntés, ha az ember körbe akarja utazni Balit,
hogy hogyan közlekedjen. A legtöbben taxiznak ide-oda (ugyanis nincsenek
hatalmas távok) vagy bérelnek egy sofőrt pár napra. Mi szeretjük az egyéni
szabadságunkat, utálunk alkudozni és amúgy is inkább csak kettesben utazunk
(mondhatni antiszociálisak vagyunk), így egy szokatlan harmadik módot
választottunk: autót béreltünk. Szerencsére a jobb oldali kormányhoz már hozzá
voltunk szokva, azonban arra a fajta forgalomra és vezetési stílusra nem nagyon
lehet felkészülni, ami Balin van. Az első élményünk a leszállás napján a szállásunk
megtalálása. Már az autó, illetve kölcsönzős ember előkerítése is külön kaland
volt, de utána jött csak a java: másfél órát ültünk a kocsiban, gyakorlatilag
lélegzetünket visszafojtva, hogy tuti ne húzzuk meg a kocsit sehol, senki ne
jöjjön nekünk, vagy senkit ne üssünk el. Természetesen mindezt már sötétben,
miközben próbáltuk megtalálni a szállásunkat, pontosan meghatározható cím
nélkül. A harmadik megkérdezett ember végül elnavigált minket, de azt hittük,
sosem lesz vége a napnak…
Ezek az első benyomások Denpasartól délre, Uluwatu környékén
értek minket, itt töltöttük az első éjszakát. A főváros alatti apró félsziget az
egyik legnyüzsgőbb turista központ. Tele van ausztrál szörf turistákkal, akik
speciális szörfdeszka tartóval ellátott robogókkal töltik be az utcákat. Ez az
egyik legkeresettebb környék, főleg a 16-26 év közötti fiatalok körében, így
tudtuk, hogy ezen a környéken nem akarunk sokáig maradni. A Blue Point Beach,
az egyik leghíresebb szörfös partszakasz nagyon közel volt hozzánk, így reggel,
az előző esti izgalmakat kipihenve lesétáltunk, hogy megérintsen minket a Bali
fehér homokos vakító kék tengeres életérzés. Gyorsan magával ragadja az embert,
főleg egy mangós-dinnyés-ananászos gyümölcstál kíséretében.
Innen a szárazföld felé vettük az irányt, Ubud városa a
következő nagyobb látnivaló a környéken. Minden útikönyv szerint ez a
kulturális fővára a szigetnek, a környező faluk tele vannak szobor faragókkal
és különböző kiállításokkal. Itt se találkozni kevesebb emberrel, elképesztően
túlzsúfolt utcák és turista tömeg jellemzi Ubud belvárosát. Az apró sikátorok
sem nyújtanak megnyugvást, ha az ember nem vigyáz, nagyon könnyen elsodorja egy
robogó raj. A város legfőbb látnivalója a közelben lévő Tegalalang rizsföld, és
a Monkey Forest. A rizsföld tényleg gyönyörű, de kinézetre mára inkább a turizmusról
szól ez a kis föld, mint a rizstermelésről. Nem úgy kell elképzelni, mint egy
szokványos turistalátványosságot… Az út menti forgalom sűrűsödése kezdi
jelezni, hogy közeledünk a híres rizsföldhöz, ahol mindenki magának oldja meg a
parkolás és a rizsföldre bejutás kérdését. Egy apró kávézó mellett pár
lépcsőfok ugyan levezet, de utána már mindenki szabad kénye-kedve szerint
sétálgat az igen magas, lépcsőzetes rizs ’medencék’ között. Illetve lehet, hogy
a helyiek ismerik a biztonságos bejutás titkát, de külső szemlélőként nem egyszerű.
Tényleg gyönyörű a hullámos, lépcsőzetes föld, őserdővel körülvéve, azonban a
sziget belseje felé még gyönyörűbb, sokkal természetesebb rizsföldekkel is
lehet találkozni. Az idevezető úton egy hatalmas tábla jelzi egy Luwak kávéföld
bejáratát, ahol minden betérőnek külön vezető jár, aki elmeséli hogyan is
születik meg ez a kávé. A Luwak kávé a híres kikakilósok egyik típusa. A Luwak
az éjszakai állat neve, akit kávémaggal etetnek, hogy aztán a félig
megemésztett végtermék gazdag ízvilágú kávét adjon. A folyamatba inkább ne
merüljünk bele, de a kávé tényleg nagyon finom volt, még úgy is, hogy előtte
megkóstoltuk a ház 12 különböző teáját, amik között szintén voltak nagyon
különlegesek. Láttunk kakaó babot, kávé növényeket, szóval összességében érdemes
megállni!
Innen rögtön a Monkey Forest felé vettük az irányt, hogy még
sötétedés előtt elkapjuk a majmokat. Ez már egy sokkal jobban kiépített turista
látványosság belépővel, kis ismertetővel és térképpel. Az erdő valóban tele van
majmokkal, de ez mit sem érne a gyönyörű őserdő és a XIV. sz-i templomok nélkül.
Az egész erdő varázslatos, igazi ősi misztikumot sugároz. Gyönyörű kőfaragások,
hatalmas fák, és persze a majmok. Az erdő célja, hogy harmóniát teremtsen az
élővilág, az emberek és az istenek között. Ha az ember ki tudja zárni a majmokon
röhögő turistákat, akkor ez a harmónia egy apró béke szigete Ubud
zsúfoltságában. A majmok jól vannak tartva, sok helyi vigyáz rájuk, lehet őket
etetni, felmásznak az ember vállára, ha akarjuk, de minden mozdítható tárggyal
vigyázni kell, mert egy pillanat alatt eltűnnek mindennel, ami mozog. Azonban
érdemes vigyázni, elvégre nem háziállatokról van szó, könnyedén megmutatják nem
kicsi fogaikat, ha ember feléjük nyúl…
Mi ennyit láttunk Ubudból, biztos vagyok benne, hogy sok rejtett
szépsége és érdekessége van, ha van időnk és helyi segítségünk a végig járásra,
de mi már másnap robogtunk tovább a sziget északi partja felé.
Három út megy keresztül észak-dél irányban a sziget belső
részén, mi a legnyugatibbat választottuk, mert egy cikk szerint gyönyörű a táj
arrafelé, és így útba tudtuk ejteni a nyugati parti három híres templom
egyikét. Tanah Lot egyike a három, apró földnyelv-szigeten található
templomnak, amelyek apályban elérhetőek gyalog, dagályban pedig csak csónakkal.
Szerencsénkre apálykor érkeztünk, így körbe tudtuk sétálni az apró, de gyönyörű
templomot. Eddig is rengeteg turistával voltunk körülvéve, de itt láttunk
először nagy mennyiségű buszos turistát, akik tömegekben mozogtak és
igazi lámák voltak. Volt itt szent kígyó megtekintés (természetesen pénzért),
szenteltvíz-ivás (természetesen pénzért) és rengeteg műanyag, csilivili
kiegészítő, gyümölcskosarak és az úti árusok teljes tárháza. A templom
megcsodálása után benyomtunk egy szokásos görögdinnye shake-et (egész héten ezt
ittuk…) és elindultunk átszelni a szigetet. Egy, mindössze 150 km-es útról
beszélünk, azonban ezt kb 3-4 óra alatt tettük meg. Ez volt az egyik legszebb
része az egész szigetnek: apró falvak, ahova nem igen ér el a turizmus keze,
gyönyörű rizsföldek, panoráma a vulkanikus hegyekre és buja őserdőkre. Megállás
nélkül ámultunk, és eljátszadoztunk a gondolattal, hogy legközelebb meg kell
találni rá a módot, hogy Bali ezen, sokkal valóságosabbnak kinéző részén töltsünk
időt, hogy tényleg megismerhessük, milyen az élet a szigeten. A nap
Pemuteránban zárult, egy kisebb városkában, amit egyetlen dologra szoktak
használni: innen indulnak búvár utak a közeli Menjangan Island tengeri
rezervátumába.
Ez az északi rész egészen más arcát mutatja Balinak, mint a
déli, turistáktól nyüzsgő részek. Pemuterán városa csendes, gyönyörűek a hegyek
és a lábuknál megnyúló fehér homokos tengerpart. Mivel a városka egyetlen
funkciója a búvár túrák szervezése, így a tengerpartot is kicsit érdekesebbé
tették egy apró mesterséges korallzátonnyal. Elég közel van a parthoz, így
tökéletes gyerekeknek, vagy egy kis bemelegítésnek a másnapi nagyobb túrához. Mi
is így tettünk, kicsit úszkáltunk, sétáltunk a homokban, kagylókat kerestünk
(találtunk is:-),
ücsörögtünk naplementét nézve majd vacsiztunk. Itt éreztünk először nyugalmat
és békét, azt, amit az ember (legalábbis mi) automatikusan egy trópusi
szigethez társítana.
Másnap jött az egyhetes út legnagyobb izgalma: elindultunk
snorkelezni a Menjangan sziget körüli tengeri rezervátumba. A félnapos túrán
összesen négyen voltunk, plusz két helyi vezető, akik vigyáztak ránk egész nap.
Két különböző helyen „merültünk”, úgy, hogy közben vezetőink próbálták
elkerülni a tömeget. Ugyanis igen, úszó tömeg van késő délelőttre, egyszercsak
arra eszméltünk fel a halak varázslatából, hogy egy 15 fős csapat gyakorlatilag
keresztülúszott rajtunk. Ezt a kissé félelmetes élményt leszámítva nincsenek rá
szavak, hogy mennyire fantasztikus élmény volt. Soha nem gondoltam, hogy élőben
láthatok olyat, amit eddig csak dokumentumfilmekben. Nem kellett keresni a
halakat a vízben, annyi volt, hogy szinte időnk sem volt jól megnézni az összeset.
A két vezető folyamatosan figyelt rá, hogy merre vagyunk, szólt ha valami érdekeset
lehet látni, nehogy elmulasszunk bármit is. Így láttunk egy bohóc hal családot,
de láttunk ezer más halat is, színeset, különleges formájút, nagyot, kicsit, hosszúkást,
mindenfélét. Tényleg nem érdemes írni róla többet, sokkal jobban átadják a
képek és a videó az élményt (és még azok sem tökéletesek, mert élőben sokkal
színesebb volt). Ha valaki Balin jár, akkor ezt a helyet nem szabad kihagyni!!!
Innen a következő nagyobb megálló a sziget dél-keleti részén
fekvő Padang Bai, ahonnan áthajózunk Gili-re, de útközben is sok szépet láttunk.
A két nap alatt megaludtunk, a még mindig északi parton lévő Lovinában, ami
leginkább a hajnali delfintúrákról híres. Mi ezt kihagytuk, mert nagyon sok
rosszat olvastunk róla, hogy inkább hajsza, mint delfinnézés, de így egy egész
délutánunk volt a gyönyörű szálláson medencézni, masszázsra menni és gin
tonikozni a teraszon. Innen másnap délre vettük az irányt, hogy megnézzük a
sziget két legnagyobb hindu templomát és legnagyobb hegyét. Ez is gyönyörű út
volt, ám nem problémamentes. Megtréfált minket a googlemaps, mikor egy vékonyka
útra navigált, mondva hogy az rövidebb, mint a nagyon kanyargós ’autópálya’.
Nos, ez annyira vékonyka út volt, hogy néhol még az út kifejezést is erős rá
használni. Gyakorlatilag betonfoltok és föld szakadékok képezték az olyan
meredek utat, hogy csak kapaszkodtam és bíztam mindenben, ami létezik, hogy ne
törjön ki a kerekünk a semmi közepén. Szerencsére az út második felében kihajtott
elénk egy helyi autó az egyik házból, aki azonnal konstatálta, hogy idegenek
vagyunk a terepen, és szépen lassan haladt előttünk, még be is várt 1-1
kereszteződésnél. Mire kikeveredtünk a 3km-es útszakaszból laza 30 perc alatt
1000x is elátkoztam a googlemaps-et…
Mindezek után sikerült megnéznünk először a második
legnagyobb templomot, Pura Ulun Danu Batur-t, az azt követő két hegyet és a
köztük lévő vulkáni tavat, majd elérkeztünk a legnagyobb hindu templomhoz, Pura
Besakih-hoz is. Itt már olyan szürke volt az égbolt, hogy szinte biztos voltam
benne, hogy nem ússzuk meg zuhé nélkül. Így is gyönyörű volt, sétálva a lépcsőzetes
templom együttes különböző részein, el tudtam képzelni, hogy itt miért érzik
magukat közelebb az égiekhez. Sajnos közben leszakadt az ég, és még esernyő
alatt is szarrá áztunk. Mire visszaértünk a kocsihoz, elállt az eső, gondoltuk
a nehezén túl vagyunk, már csak a szálláshoz kell megérkezni 60 km múlva.
Azonban egy aznapi nagy szertartásnak köszönhetően kb. 1000 ember és tömérdek
autó próbált lavírozni az amúgy is káoszos és keskeny főúton, így komoly
türelemjáték volt kikeveredni a forgatagból. De sikerült. Az eső alól is
kijöttünk. Még ebédet is találtunk, gondoltuk már nagy gond nem lehet. De kis naivan
nem gondoltuk, hogy a szálláskeresés ezúttal még nehezebb lesz, mint eddig
bármikor. Az Airbnb-n foglalt szállásunk nemcsak nem adott meg pontos címet, de
a szomszéd településre mutatott, így csak egy helyi Resort jóindulatú
recepciósán múlt, hogy végül kora estére sikerült megérkeznünk, és magunk
mögött hagyhattuk a gyönyörű, de kihívásokkal teli napot.
Pemuteránhoz hasonlóan, Padang Bai falucska sem alkalmas
semmi másra, mint hogy innen mennek hajók a közei Lombok és Gili szigetekre.
Ennek megfelelően én sem nagyon pazarolnék szavakat az itt töltött kissé
nyugtalan estére, a lepukkant szállásra és káoszos utcákra. A lényeg, hogy
másnap korán reggel indultunk a hajóhoz, amiről kb 2-3 óra múlva leszállunk
Gili Air szigeten, a Gili szigetek legkisebbikjén. Szóval a köztudatban ezek
igazán trópusi, békés és fehér homokos apró szigetek, ahova Baliról nyaralni jár
az ember. Ezért is választottuk a legkisebbiket, olyannyira, hogy egy óra alatt
körbe lehet sétálni. Nem tudom, hogy 6 nap Bali után miért voltak még mindig
képeslap élményű elvárásaim, de a kikötés pillanatában eloszlottak. Az apró,
omladozó betonstég, kiálló vasdarabokkal, a hátizsákos, bőröndös tömeg és a
’kikötő’-től jobbra látótávolságban lévő szemétgyűjtő partszakasz nem a
legszebb arcát mutatja Gili Airnek. Gyorsan magunk mögött is hagytuk, hogy
átsétáljunk a sziget másik oldalán lévő szállásunkra. Gyakorlatilag az egész
sziget nem más, mint szállodák (vagy olyasmik) és azok éttermei (vagy
olyasmik). A kikötői résztől eltávolodva már sokkal idillibb, egy kis Indonéziára
jellemző valósággal. Csak két napunk volt itt, de igazán át tudtuk magunkat
adni a semmittevésnek. Snorkeleztünk kicsit hátha látunk teknőst (erről híres a
környék), de sajnos ez az élmény a legközelebbi látogatásra marad; sétáltunk,
medencéztünk, napoztunk és söröztünk.
Nagyon jó volt kiszakadni a Bali kissé zsúfolt, mindennap máshol alvós,
kocsiban ülős menetéből, és átadni magunkat a tenger látványának.
Mikor visszaértünk
Balira szerencsére a kocsink is megvolt még, vigyázott rá az éttermes csávó,
akinek cserébe nyomtunk előre egy kis pénzt a kezébe, így indulhattunk is
vissza a kiinduló helyünkre, a reptérhez. Kimondottan reptér közeli szállást
foglaltunk utolsó estére, Kuta belvárosában, így még ezt a részt is kicsit be
tudtuk sétálni, ettünk egy utolsó nasi gorenget, majd búcsút intettünk a
Szigetnek.
Most, hogy több mint három oldalt írtam arról, hogy merre
jártunk és mit csináltunk, úgy érzem, hogy még mindig nem adtam át Bali
mibenlétét. Mintha egy ezerarcú hely lenne, ami azt a felét fordítja feléd,
amelyiket te látni akarod. Ha a trópusi, idilli élményre vágysz, elmehetsz a
sok csillagos szállodákba, akik kaputól kapuig visznek különböző programokra,
nem kell alkudoznod, nem kell parkolóhelyet keresned, és látod a kicsit szebbre
kozmetikázott égszínkék szemét a szigetnek. Ha akarod, akkor az egész élmény
egy buli, piával, zenével, robogókkal, fiatalokkal és eszeveszett éjszakákkal.
Ha akarod, akkor hátizsákkal bejárhatod, és ha megbízol az emberekben, akkor
sok mindent el is mesélnek neked, talán még olyat is láthatsz, amit egy átlag
turista nem, de talán sokszor többet fizetsz érte, mint kellene. De ezt sosem
fogod megtudni. Mi nem igazán alkalmazkodtunk a helyi viszonyokhoz, a saját
kocsival, mindennap máshol alvással szembe mentünk a szokásoknak, de így egy
kicsit átélhettük egy ritkábban látott arcát, még ha csak elsuhanva,
kocsiablakból is. Ettünk olyan helyen, ahol kézzel-lábbal magyaráztunk, hogy
adjanak valamit enni, megszoktuk a forgalom sodrását, megtanultuk a helyi
szabályokat, láttunk olyan településeket, amit nem érintett meg a turizmus.
Ezek mellett ettünk elképesztően sok nasi gorenget (sült rizs), megittunk 8 nap
alatt egy liter gint, minden reggel gyümölcstállal kezdtünk, lebarnultunk,
fürödtünk, csodáltuk a tájat, a rizsföldeket, ettünk füstölt halat egy útszélén
ücsörgő családtól, de nem kértünk idegen vezetést. Mi így néztük meg Balit. Ha
visszatérünk talán egy másik arcát is megismerjük majd!
A Sydneyben töltött három napunk meghatározó tényezője volt,
hogy megérkezésünk előtt lecsekkoltuk a bankszámlánkat, és kiderült, hogy
nagyon jól állunk pénzügyileg. Így a Melbourne-i visszafogottságot kompenzálva,
gyakorlatilag három napos gasztro-túrát tartottunk a városban, de azért a nevezetességeket
is megnézegettük (néha…) :-)
Késő délután érkeztünk meg, így az első benyomás a Darlinghurst
negyedünk sötétedés utáni arca volt, ami nem győzött meg bűbájával. Körbe
sétáltunk a szomszédos Potts Point negyed zsúfolt, aztán egyszer csak kihalt
utcáit egy könnyed kis étterem után kutatva, de hiába… Végül csak rátaláltunk
egy japán étteremre, ami a kicsit barátságtalan utcák után azonnal mosolyt
csalt az arcunkra. A Harajuku Gyoza
abszolút felidézi a modern XXI- századi rózsaszín, műanyag és már-már túlzottan
is vigyorgó Japán kultúráját, főleg mikor a házi sakét töltve üvölt minden
felszolgáló lány fülsértően magas hangon valami mantrát. De önmaga
szürrealitásában nagyon szórakoztató élmény volt, és ami még fontosabb, hogy
príma volt mindegyik ízesítésű gyoza. Nagyon finom japán söröket ittunk, szóval
végül sikeresnek ítéltük meg az egész estét, de akkor még úgy éreztük, hogy
Sydney-nek nagyon nagyot kell mutatni, hogy felülmúlja Melbourne-t.
Ez első igazi Sydney-i napot a belvárosban, a Hyde park
körül sétálgatva kezdtük, megnéztük az Anzac emlékművet - amit itt nagyon komolyan
vesznek, akárcsak Új-Zélandon, mert nagyon sok katonát vesztettek el az első
világháborúban -, a St Mary’s Katedrálist, majd bevetettük magunkat a város
üzleti negyedébe. Csak sétáltunk az utcákon, és próbáltuk befogadni az élményt.
Sydney jóval nagyobb és sokkal átláthatatlanabb Melbourne-nél. Nincsenek
villamosok, így a tömegközlekedés is kicsit több odafigyelés igényel, és a
dimbes-dombos negyedek között igen nehéz eligazodni. Az öböl egyik kikötői
részéhez lyukadtunk ki, ahol a tengerészeti múzeum is található. Nehéz volt
Gergőt elszakítani a hajóktól és tengeralattjáróktól, de az ebéd ígérete
segített… Ezek után a Chinatown-on át vezetett az út a Chippendale negyedbe,
ahol várt minket az ebédfoglalásunk. Mikor a Biota után informálódtunk, akkor
találtunk rá az Automata étteremre,
aminek a PR videója hasonlóan egyedi és érdekes világot mutatott. A gasztro és
bár életéről híres negyed egyik legjobb utcája a Kensington Street, ami mintha
egy külön kis elit világot szolgálna ki, kicsit mainstreamtől eltérő módón. Az
utca sarkán már rögtön egy nagyon híres fine dining étterem áll, a Silvereye,
de ha tovább haladunk még érdekesebb dolgok várnak. Egy hatalmas szálloda utcafrontján
van egy lazább, bárosabb stílusú hely, mellette pedig a csak menüt kínáló
Automata.
Ezek mind egy tulajdonban vannak, de az éttermeket a séfek üzemeltetik,
így egyedi és hiteles mindegyik. Velük szemben egy pici sikátor bejáratán egy
hatalmas Spice Alley piros felirat hívogat, és a kapun belépve hirtelen egy
teljesen egyedi, keleti világ vár. Apró, különböző keleti ízeket kínáló pultok
közül lehet választani, ahol leginkább öltönyös üzletemberek, tökéletesen
öltözött barátnők ülnek apró kis fa székeken, és pálcikával eszik a kifőzdék
tökéletes kínálatát. Megígértük magunknak, hogy ide vissza kell még jönnünk, de
sajnos túl messze volt a szállásunktól… Végig sétálva a Kensington Streeten
tudtuk, hogy az egyik leghíresebb egysége, az Automata sem nyújthat majd
csalódást. Az ebédre és vacsorára is fixen 3 vagy 5 fogást kínáló,
indusztriális stílusú étterem nagyon erős felütése volt a következő napoknak,
minden fogás tökéletes volt, az italpárosításokban bátran használtak borok
mellett más alkoholokat is, és mindezt egy közvetlen, barátságos, de
tökéletesen profi hangulatban. Az itteni csapattól kaptunk egy listát
borbárokról és koktélbárokról, amit térképként követünk ebben a három napban.
A Chippendale negyedből a hangulatos, igen csak meredek
utcákkal bíró Surry Hills negyeden át vettük az irányt, hogy délután kicsit
lepihenjünk otthon. Pezsdítő volt látni, hogy milyen aktív, de mégis békés az
élet Sydneynek ezen szegletében. Rengeteg kávézó és bár, apró parkok,
viktoriánus stílusú házak, napsütés, mintha csak egy film idealisztikus
jelenetében sétáltunk volna. Hogy méginkább giccses legyen az élmény,
felfedeztünk az égen egy fehér szívet, ami után a repülő éppen a Josh nevet
írta… Lemaradtunk az üzenet teljes hosszáról, de valaki éppen egy nagyon nagy
vallomást kapott a városban. Mielőtt átértünk volna a saját, Darlinghurst
negyedünkbe egészen véletlenül vettünk észre egy apró bárt, ami pont szerepelt
’A’ listán. A TMBTP – This must be the
place nevezetű bár (véletlenül rálelni egy ilyen nevű bárra?? vicces) apró, de
annál igényesebb itallapja nagyon érdekes borokat és még érdekesebb koktélokat
kínált. Mivel az Automatában ebédre végig ittunk egy italsort, így már nem
szégyelltünk délután 3-kor koktélozni sem. Mindkettő nagyon frissítő és
izgalmas volt, így egyre nagyobb bizodalmunk volt a lista sikerességében. Ezek
után már tényleg nagyon vágytunk a siestára, átvágtunk a Darlinghurst negyeden,
ami leginkább a meleg közösségéről és kicsit kétesebb éjszakai életéről ismert.
Ekkora már rájöttünk, hogy nagyon-nagyon jó helyen lakunk, körbevéve bárokkal
és éttermekkel. Estére ki is néztünk két, sétatávra lévő bárt a listáról;
ittunk pár pohár bort a Bar Brosé és Love Tilly Devine izgi itallapjáról;
ahogy eddig is, most is inkább különlegesebb, természetes vagy narancsborokat
kerestünk, amiket meg is találtunk. Nem esett nehezünkre este behuppanni az
ágyba. Egy hosszú és aktív nap után Sydney már egészen más arcát mutatta
nekünk, mint 24 órával előtte.
Második napunk egy nagyon nagy eseménnyel indult: bálnanéző
hajóútra indultunk reggel!!! (ígérem, ez az utolsó bejegyzés, ahol szó esik
bálnáról… azt hiszem :-).
Szóval, azt talán már írtam, hogy Ausztrália ezen partszakasza (mármint a
keleti) egybe esik a bálnák egy migrációs útvonalával, ahol a kis borjakkal
úsznak északnak a melegebb vizek felé. Főleg Hosszúszárnyú bálnát lehet látni,
akik a felszínhez közelebb úsznak, mint az ámbrás cetek, és önnön
szórakoztatásukra szeretnek néha kiugrani a vízből. Erről a látványról nyilván
csak álmodoztunk, de bálnákra nagy eséllyel számítottunk még az elmúlt hét
sikertelen próbálkozásai után is. És így is lett. A hajó a The Rock nevezetű
városrész kikötőjéből indult, ami talán az egyik legnyüzsgőbb, legturistásabb
része lehet a városnak. Reggel 9-kor még egészen barátságos volt, de mire 1-kor
kikötöttünk már majdnem elsodort a forgatag. Kifutott a hajó, és még a bálna
extázis előtt a Sydney öbölben is gyönyörködhettünk. A bálnanézés egészen más
élmény volt, mint Új-Zélandon, másfél-két órán keresztül gyakorlatilag folyamatosan
bálnákat csodálhattunk, mindössze 10 perces kihagyásokkal. Az nem igazán volt
egyértelmű, hogy pontosan hány bálnát is láttunk, de sokszor úsztak, anya és
borja egymás mellett, és ami a legnagyobb dolog, hogy egyszer ki is ugrott az
egyik. Szerencsére Gergő pont látta az egészet, én sajnos csak az utolsó,
visszaesés pillanatát kaptam el, de még az is nagy élmény volt. Elég valóság szagúvá
tette a hajóutat, hogy az utasok nagy részét kitevő kínai csoport legfiatalabb
és legöregebb tagjai nem nagyon bírták a hullámzást, így diszkrét hányás hangok
kíséretében csodáltuk az állatokat. Lehengerlő, milyen közel úsztak hozzánk,
nem hinném, hogy ez az élmény valaha is unalmassá válhat…
Ezzel a nagyon nagy adrenalin lökettel indultunk neki az
aznapi tervnek: Opera Ház, Royal Botanic Garden, majd hazaséta a Potts Pointon
át. Az Opera Ház kérdés nélkül a legikonikusabb épülete Ausztráliának, még
akkor is, ha sokak szerint nem is szép. Azonban ott állva a kikötőben, ahol
fénylő víz vesz körül, balra a Sydney Híd magasodik, egészen lenyűgöző az Opera
Ház, közelről és messziről is. Körbe sétálva a mellette lévő kis földnyelven
lévő parkot nagyon sok szögből meg lehet csodálni, de csak úgy, sétálgatni is
érdemes a környéken, mert Sydney egy nagyon szép és vonzó arcát mutatja. A Royal
Botanic Gardens másik oldaláról a Potts Point városrész kis földnyelvére lehet
rálátni. De mielőtt felbaktatnánk ide a nagyon hosszú lépcsőn (ami amúgy Sydney-ben
bárhol szembe jöhet), a Woolloomooloo Finger Wharf luxus kikötője és parti
sétánya is érdemel egy pillantást. A régi kereskedelmi móló mára az egyik
legdrágább és legmenőbb vasárnapi ebéd helyszín, miközben a kávézók előtt felsorakoznak
a drágábbnál drágább motorcsónakok. Mi e helyett inkább bevetettük magunkat
Potts Point utcáiba, hiszen itt volt a következő két úti célunk. A Monopole borbár is a listán szerepelt,
és délután 2-3 révén úgy gondoltuk, hogy itt az ideje egy pohár bornak. De ami
még emlékezetesebb volt itt, hogy megkóstoltunk egy Kenguru Tatárt. Mint
megtudtuk, vadon élő vagy tenyésztett kengurut is felhasználhatnak az éttermek,
de mivel átsütve nagyon rágós a húsa így leginkább a nyershez közeli állapotban
tálalják. Ezért szoktak steaket csinálni belőle, medium vagy véres állapotban,
vagy, ahogy mi is kóstoltuk, tatárt. Nem csak a hús, de maga az éter fűszerezése
is elképesztően jó volt. Innen egy Instagram-on talált helyre vettük az irányt egy késői ebéd gyanánt, méghozzá a Billi
Kwong – Chinese Eating House közösségi konyhájába. Egészen véletlenül
találtunk rá, de utána olvasva már tudtuk, hogy nagyon különleges helyre
tévedtünk. A tulajdonos Kylie Kwong egy inspiráló kínai körutazás után hozta
létre az ottani teaházak nyüzsgő életét megidéző helyet, ahol az ausztrál
őshonos növények és hozzávalók színezik a kínai klasszikus fogásokat. De, ami a
filozófia alapját adja, hogy Közösségi Konyhakényt (a mottójuk celebration,
collaboration and community) minden lehetséges termelő vagy beszállító a
környékről való, egymás igényeihez alkalmazkodnak támogatva egymást, az étterem
pedig feltűntet az étlapján mindenkit, aki részt vesz abban, hogy a végeredmény
olyan tökéletességben és ízben kerüljön a vendég elé, ahogy azt közösen
megálmodták. Két húsmentes dumplingon teszteltük a koncepció sikerességét, és
egy szemernyi hibát nem leltünk bennük. Annak ellenére, hogy mint a gőzölt, mint
a sült dumplingban csak zöld fűszerek és növények voltak elképesztően ízesek és
tökéletesek voltak. Az egész délutáni borozgatás és eszegetés után ideje volt
hazatérni, és jobbnak láttuk kicsit relaxálva tölteni az aznap estét, tartogatni
erőnket a holnapra.
Az utolsó napunkat a városon kívül, a Bondi Beachen kezdtük.
Egy laza 50 percnyi buszozással sikerült kijutni a városhoz legközelebbi
strandra, ami az ország egyik leghíresebb partszakasza. A Bondi Beach öble
tökéletes terep a szörfözőknek, de aki nyugodtan szeretne úszni, az a part
oldalában lévő medencében is megtalálja a számítását. A parti sétány mentén
végig street artok szórakoztatják a járó-kelőket, azért és a hullámok
látványáért strandszezonon kívül is érdemes meglátogatni.
Sydney fantasztikus élményét a legjobbal akartuk zárni.
Miután délután mindent utazásra készre pakoltunk, hogy este már nem kelljen
semmivel foglalkozni , elindultunk a The Start kaszinó felé. Ne tévesszen meg
benneteket a helyszín, valódi úti célunk a Kaszinó oldalában található Momofuku Seiobo étterem, amit 2016-ban
Ausztrália legjobbjának választottak. A Momofukut David Chang nyitotta, először
New Yorkban, majd a világ pár nagyobb városa után 2011-ben Sydney-ben meg megjelent a híres barack logó. Az, hogy az ország elképesztően burjánzó és
előremutató gasztro világában pont egy „világ lánc” helyi tagja lett a legjobb, kérdéseket vethet fel, azonban amit csinálnak az tényleg fantasztikus és előremutató.
A nem szégyenlős árú vacsora menü mellett van lehetőség a bárpult mellől
szemlélni az éttermet, és megkóstolni apró részleteit a séf világának. Az
étterem életébe új lendületet hozott a Karib térségből származó séf, ami számos
fogásban tetten érhető volt, még a bármenüben is. Egy kis képeslapszerű
papírról választhattunk, plusz két ajánlat, így kóstoltunk meg 7 bármenü
fogást, ami igen csak laktató volt. Koncepcióban vagy megvalósításban egészen egyszerű
ételek is voltak, mint például a Waldorf saláta, kék sajttal felturbózva, ami
nagyon jó kísérője volt az utána következő fogásoknak. A csontos pork chopot (bőrös
csontos karaj) eszeveszett puhára készítették, a csonton feldarabolva, hogy
nekünk már csak kézzel egyszerűen lehessen falatozni, de a Coconut turnover
desszert is meglepően egyszerűen nézett ki. Gyakorlatilag a kifordított kókusz
koncepciót követve a nagy piskóta buci kívül kókuszos krémmel volt bevonva,
belül pedig barna kókuszforgácsok jelentették a kókusz, amúgy kívül lévő haját.
Az egyik legizgalmasabb egy sáfrányos, fűszeres, lime-os hal fej és farok volt.
Sikerült a hal legritkábban feltálalt, gyakorlatilag szemét részét úgy
elkészíteni, hogy úgy érezhettük magunkat, mintha a tengerparton egy pálmafa
alatt ennénk banánlevélről a friss piaci halat. Amúgy is imádok kézzel enni, de
egészen vicces volt a Momofoku elegánsabb közegében kézzel széttúrni a tányért
halhús darabkák után kutatva… :-) David Chang egyik legikonikusabb fogása a fűszeres csirkés szendvics, amit a Sydney-i
Momofuku kicsit a saját arcára formált. Ehhez tudni kell, hogy David Chang
úttörőként emel be street food és comfort food elemeket a magas gasztronómiába,
halványítva vagy színesítve a határokat konyhai világok közt. Ez a szendvics
ennek a törekvésnek egy kézzelfogható megtestesülése, ami elméletben nem több,
mint egy rántott csirkecomb filé, hamburger zsömlében, savanyított valamivel
(sajnos nem emlékszünk…), de gyakorlatban a csirke fűszerzése, a zsömle állaga,
és a töltelék valami elképesztő íz orgiát eredményeznek, amit gyerekként fal
még a legmerevebb vagy legelegánsabb vendég is. Szerintem valahogy így érdemes
határokat döntögetni… Természetesen az itallap minősége sem maradt el, nagyon
komoly 2007-es Savagnint és feledhetetlen 2010-es Grúz narancsbort kóstoltunk
többek között. Az itallapot lapozgatva felfedeztünk két szívmelengető
érdekességet: egy Dél-Afrikai Hárslevelűt és egy magyar bort, Wetzer Péter Ság
fehérborát.
Hát ezzel az élménnyel zártuk a Sydneyben töltött három
napunkat. Nem terveztük ennyire gasztro központúnak, de így hozta az élet és egy
nagyon meghatározó élmény lett belőle. Nagyon sokat tanultunk szakmailag,
érdekes koncepciókat, ízeket, borokat, koktélokat kóstoltunk egy sokarcú
városban. Nem vált a barátommá, mint Melbourne vagy San Franciso, de mindenképp
tanáromnak tekintem, ahova még van miért visszatérni.
A további képeken leginkább bálnák, borok és ételek láthatók :-)
Barossa után gyakorlatilag 5 napig utaztunk folyamatosan,
hogy aztán Sydney-be érjünk. Legelőször is vissza kellett érnünk Melbourne-be
egy nap alatt, hogy leadhassuk a lakókocsit, és felvehessünk egy rendes autót.
Mókásan hangzik, de így volt a legolcsóbb és legpraktikusabb. Ezúttal a
legrövidebb, belső utat választottuk, ami Adelaid-ből egyenesen elvisz
Melbourne-ig, kevesebb látnivaló mentén, mint a parti út, de mi így is nagyon
éveztük. Szembe jött velünk egy kenguru park, ahol láttunk fehér kengurukat, és
egy pink tó is, ami egy bizonyos fajta algától olyan, mintha teleöntötték volna
mályvás-rózsaszínes festékkel. Láttunk egy hatalmas, több emeletnyi koala
építményt, ami ajándék boltként szolgált, de nagyon szürreális látvány volt a
semmi közepén, és gyönyörű fennsíkokon mentünk keresztül. Másnap reggel gond
nélkül (és szerencsére viszonylag gyorsan) megtörtént az utó csere, így indulhattunk
is a kitűzött keleti parti útra. Már tudtuk, hogy elég lassú a haladás ezeken a
lakott területektől távoli vidékeken, így fejben gyorsan szűrtem a megállókat,
de voltak bizonyos helyek, amiket így sem lehetett kihagyni. Mindössze 4 napunk
volt, hogy közel 900 km megtétele és rengeteg halott útszéli kengurut és
wombatot elhagyva megérkezzünk a Sydney-i szállásunkra.
Wilsons Promontory Nemzeti Park (The Prom)
3-4 óra kocsikázásra van Melbourne-től ez az elképesztően
csodás nemzeti park, ami a kontinens legdélebbi pontja, és egykor egybeért Tazmániával.
Sajnos arra nem volt módunk, hogy nagyobb sétákat is megtegyünk, de ha az ember
erre jár és megteheti, akkor érdemes eltölteni itt pár napot. Színes növény és
vad világáról illetve fehérhomokos partjairól híres a park, és méltón az. Már a
központi kis kemping-településhez vezető 20 km-es út is csodás, letérők nélkül
is. Az elég nyüzsgő és láthatóan sűrűn látogatott Great Ocean Road megállói
után ez egy más, érintetlen világ volt. A folyómeder és a tengerpart egyaránt
gyönyörű, és ha ez még nem lenne elég, akkor itt állat lesre is érdemes időt
hagyni. Már a kempingben meglestünk egy wombatot (a koalákkal tartoznak egy
családba, csak ők földön, a bozótosban élnek), de később a park egy sétáját
megtéve láttunk rengeteg kengurut, wombatot és emu-t is. Az egyik legszebb és
legizgalmasabb nemzeti park ahol jártunk…
Lakes National Park
A Prom után már csak el akartunk jutni az aznapi
szállásunkra, Sale városába, ami a Lakes National Park egyik főbb városa. Ez a
nemzeti park és környéke gyakorlatilag 3, a tengertől egy vékony földnyelvvel elválasztott
belső tavat és azok mocsaras vidékét jelenti. Ha az ember nem tölt itt több
napt, és nem akarja végig hajózni a csatornákat, bekirándulni a parkokat, akkor
kocsival sem nagyon érdemes körbejárni a dolgot. Mi leautóztunk a 90 Mile Beach
nevezetű tengerparti részre (vajon hogy lehet két országban is ugyanúgy hívni
egy híresebb turista partszakaszt?), ami valóban nagyon szép, de nem különösebb,
mint bármelyik szörfös part. Becsülettel beautókáztunk Loch Sport városába,
hátha arra látunk majd mocsarasabb vidékek, de leginkább csak egy kicsit
elhanyagolt és romos kisvárossal találkoztunk, na meg pár hatalmas kenguruval
az egyik utca végén… Amire viszont érdemes rászánni egy órát, az a Sale
városához közel lévő Swamp Boardwalk besétálása. Gyönyörű, vad tavakon és lápos
vidéken visz át, ahol igazán a természet az úr, és még hatalmas pelikánokat is
láttunk. Mielőtt 1-2 óra autókázás után elhagytuk volna a vidéket a Lake
Entrance nevű városka melletti kilátóról nagyon jól meg lehet csodálni a tavak
és mocsarak, homokos partok és lugasok világát.
Nagy tanulsága ennek a keleti parti útnak, hogy ez nem olyan,
folyamatos látványt nyújt, mint az eddig bejártak. Itt vezetés közben nem látsz
az útról tájakat, tengerpartokat, stb., csak letérőkkel élvezheted ki a
vidéket. Ami nem baj, csak a könyv leírása ezt nem teszi egyértelművé, így
sokszor kanyarodtunk le 1-1 mellékútra szép tájat ígérve, ahol leginkább csak
fák között ment az út. De így is bővelkedtünk ebben a 4 napban csodákban, így
nem panaszkodom… :-)
New South Wales
Eden város már Victoria határát elhagyva, New South
Wales-ben van. Az egyik leghíresebb bálnaleső városkáról beszélünk, így
természetesen már nagyon izgatottak voltunk, hogy ott lehessünk (ez leginkább
kettősünk férfi tagjára mondható el… :-)
Időben fel is keltünk, hogy legyen időnk az aznapi tisztességes táv előtt
bálnát nézni a híres kilátókról. Sajnos ezúttal sem akartak jönni a fránya
bálnák, így kicsit morcosan, de tovább indultunk.
Batemans Bay volt az első megállónk Eden után, ami csodás
szörf strandjai mellett arról vált híressé az elmúlt egy évben, hogy
megszállták a denevérek. Természetesen mi nem a főúton közelítettük meg a
várost, hanem az apró part menti nyaraló településeken keresztül, ahol olyan
volt, mintha Balaton egy gazdagabbik vidékén autókáznánk, csak nyaraló házak,
ami nappal egy picit kihalt, és láthatóan nem a stressz uralja az életet. A
város felé haladva kezdtünk denevérek után kutakodni, de mint kiderült az
elmúlt hónapokban a városvezetésnek sikerült kiűznie őket. Pedig Gergő nagyon
szeretett volna velük találkozni, én talán kicsit kevésbé… A megálló legjobb
része, amikor a kikötőben betoltunk egy gyors fish&chips-szet, miközben
tőlünk pár méterre pelikánok heverésztek vagy harcoltak a falatokért a
sirályokkal.
Innen csak pár km-re kezdődik a Murramarang National Park,
ami egy pici, a főútról könnyen megközelíthető kis eldugott világ, ahova az
emberek piknikezés helyett inkább kenguru lesőbe járnak. És valóban, nem
kellett sokat sétálni (a kenguru kakikkal borított parkban), hogy szembe jöjjön
velünk egy kisebb csapat. Valószínűleg olyannyira hozzá vannak szokva az emberi
jelenléthez, hogy nem is zavartatták magukat, legelésztek tovább miközben mi fotóztuk
őket. Olyan közel engedtek magukhoz, hogy alaposan meg tudtuk őket figyelni: a
mellső lábaikon elég csúnya, 5 éles karom van, az alsókon pedig 1-1 nagyon
hosszú. Komoly sérüléseket tudjak velük okozni, ha a farkukra támaszkodva
megrúgják az embert. Tartottuk a tisztes távot, de nagyon-nagyon cukik voltak…
Ezek kisebb fajták, mint amiket eddig láttunk, ezért mertünk csak kicsit
közelebb merészkedni, mint eddig (ne meg, mert hagyták).
Az autópálya ezen része már kevésbé autópálya, mint egy
keskeny szerpentines út, ami erdős hegyeken vezet át, de mikor a gyönyörű fehér
homokos Jervis Bay után lekanyarodtunk keletre jött csak az igazi móka. Új-Zélandot
megszégyenítő szerpentin vezet át a bentebb lévő fennsíkokra. Lehet, hogy
nagyobbakat káromkodtunk volna, ha nincs meg a nagyon erős motivációnk, hogy
megtegyük ezt a fasza utat: ott várt minket Bowral városában a Biota étterem,
ahova már hónapokkal ezelőtt fogaltunk asztalt.
Nagyon sok vendégtől és munkatárstól hallottuk, hogy milyen
fantasztikus gasztro élet van Melbourne-ben és Sydney-ben. Tudtuk, hogy
alaposan bele akarunk kóstolni, még úgy is, hogy óvatosan kell bánnunk a
pénzzel, így mindössze egy drágább éttermet megengedtünk meg magunknak. Az
egész vacsora érdemel egy külön bejegyzést így most részletekbe nem merülök
bele, de egészen fantasztikus volt az este. Sehol nem volt hibapont, emlékezetes
volt, néhol egészen szokatlan. Magas felütése volt Sydney-nek, és csak a
kezdete a gasztro kalandoknak.
Mivel Bowral városa mindössze 130km-re van Sydney-től, így
végre nem kellett sehova sietnünk. Reggel megnéztük a 80m magasról alázúduló Fitzroy
Falls-t, ami egy gyönyörű, már-már Utah-t idéző kanyonra néz. Az út, vissza a
partra ugyanolyan, ha nem még kanyargósabb volt, ami ezúttal is megizzasztott
minket, de az utána következő partszakasz végre megadta azt az óceáni látványt
pár km-en keresztül, amire napok óta vágytam. A Grand Pacific Drive szakaszából
csak pár kilométert tettünk meg, a Sea Cliff Bridge vezetett minket ide
szerencsére. Maga a híd látványa is szép, de az egész út, és annak messzi
látványa lélegzetelállító. Innen a Botany Bay volt utolsó állomásunk Sydney
előtt (illetve hivatalosan már ez is a város része…), ahol Cook először partra
szállt Ausztráliában. Botany Bay-nak nevezték el, mert csodás állat- és növényvilágot
véltek felfedezni, és ide küldték pár évvel később az első flottát, hogy
megalapítsák Kelet-Ausztrália fővárosát. Azonban városalapításnak nem volt túl
alkalmas az öböl, így egy leltek rá a jelenlegi Sydney öbölre, és indult el a
keleti part története. Manapság ezen a sztorin kívül mi másról lenne híres a
nemzeti park, mint a bálnanézésről. Gergő kutatásai szerint, ha valahonnan,
akkor innen lehet látni bálnákat. Mivel már többször is sikertelenül próbálkoztunk,
én eléggé kétkedve, Gergő pedig nagyon optimistán állt a feladat elé. Ezúttal
egy órát adtunk a projectnek, de sajnos semmi… Én így is nagyon élveztem,
gyönyörű a sziklás partszakasz, de Gergő nagyon feldühödve állapította meg,
hogy ez az egész ’partról nézünk bálnát’ egy nagy átverés… Bár ezt akkor még
nem tudtuk, de szerencsére a két nappal későbbi bálnanéző túra minden
sikeretlen próbálkozásért kárpótolt minket… A Sydney-i csúcsforgalmat és nem
egyszerű közlekedést átvészelve érkeztünk meg utolsó Ausztrál állomásunkra.
